Ne tévesszen meg soha bennünket a látszat: a vékonydongájú, gyermekarcú argentin középhátvéd, az 1953-ban született Daniel Alberto Passarella kora talán legbrutálisabb válogatott védője volt, akinek könyökmunkája külön fejezetet írt a labdarúgás és a szájsebészet történetében.
Nem csak az amatőr arcplasztika nagymestereként jeleskedett a 70 válogatott mérkőzésén 22 gólt jegyző Passarella: a kétszeres – 1978, 1986 – világbajnok sokáig minden idők leggólerősebb hátvédje volt (később Ronald Koeman elvette tőle ezt a címet), és az argentin „desperado”, „pampai bandita” a River Plate-ben, a Fiorentinában és az Interben is jelentős elismertséget szerzett magának.
Az 1978-as világbajnokságon lett nemzeti hős, amikor is az aranyéremhez csapatkapitányként szerfölött szigorú védőmunkával járult hozzá, a legkevésbé sem kímélve az ellen és saját testi épségét.
1986-ban egyébként sérülése miatt csak mellékszereplő volt (olyannyira, hogy egyetlen percecskét sem játszott Mexikóban), egyébként sem fért meg egy csárdában az isteni Diegóval. Nehéz róla olyan mérkőzés végi képeket találni a régi könyvekben, újságokban, amelyeken ne lenne szörnyen csapzott és itt-ott véres. A karrierje során kevés híján 200 gólt szerző „Nagy kapitány”, a gauchó „Császár”, miután 1989-ben szögre akasztotta vérfoltos cipőjét, és nyugállományba helyezte csontos könyökét, edzőnek állt.
Új pályáján sem éppen simulékony modoráról lett köz- és elismert, ennek ellenére szép sikereket ért el a Riverrel, és ehhez olyan játékosokkal rendelkezett, mint Sergio Goycochea, Hernán Díaz, Fernando Cáceres, José Serrizuela, Leonardo Astrada, Matías Almeyda, Sergio Batista, Héctor Enrique, Gustavo Poyet, Gabriel Batistuta, Ariel Ortega, Marcelo Gallardo vagy éppen Hernán Crespo. Érdemei elismeréseként 1994-ben kinevezték szövetségi kapitánynak, és Passarella nem vesztegette az időt: hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, azaz megtudja, ki hajlandó alávetni magát akaratának, megkövetelte játékosaitól a rövid hajat: aki nem állt be a sorba (a fodrásznál), nem kapott behívót. „Néhány játékos túl sok időt tölt a pályán azzal, hogy a haját igazgatja” – szólt a kapitányi szentencia.
Nem csak az amatőr arcplasztika nagymestereként jeleskedett a 70 válogatott mérkőzésén 22 gólt jegyző Passarella: a kétszeres – 1978, 1986 – világbajnok sokáig minden idők leggólerősebb hátvédje volt (később Ronald Koeman elvette tőle ezt a címet), és az argentin „desperado”, „pampai bandita” a River Plate-ben, a Fiorentinában és az Interben is jelentős elismertséget szerzett magának.
Az 1978-as világbajnokságon lett nemzeti hős, amikor is az aranyéremhez csapatkapitányként szerfölött szigorú védőmunkával járult hozzá, a legkevésbé sem kímélve az ellen és saját testi épségét.
1986-ban egyébként sérülése miatt csak mellékszereplő volt (olyannyira, hogy egyetlen percecskét sem játszott Mexikóban), egyébként sem fért meg egy csárdában az isteni Diegóval. Nehéz róla olyan mérkőzés végi képeket találni a régi könyvekben, újságokban, amelyeken ne lenne szörnyen csapzott és itt-ott véres. A karrierje során kevés híján 200 gólt szerző „Nagy kapitány”, a gauchó „Császár”, miután 1989-ben szögre akasztotta vérfoltos cipőjét, és nyugállományba helyezte csontos könyökét, edzőnek állt.
Új pályáján sem éppen simulékony modoráról lett köz- és elismert, ennek ellenére szép sikereket ért el a Riverrel, és ehhez olyan játékosokkal rendelkezett, mint Sergio Goycochea, Hernán Díaz, Fernando Cáceres, José Serrizuela, Leonardo Astrada, Matías Almeyda, Sergio Batista, Héctor Enrique, Gustavo Poyet, Gabriel Batistuta, Ariel Ortega, Marcelo Gallardo vagy éppen Hernán Crespo. Érdemei elismeréseként 1994-ben kinevezték szövetségi kapitánynak, és Passarella nem vesztegette az időt: hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, azaz megtudja, ki hajlandó alávetni magát akaratának, megkövetelte játékosaitól a rövid hajat: aki nem állt be a sorba (a fodrásznál), nem kapott behívót. „Néhány játékos túl sok időt tölt a pályán azzal, hogy a haját igazgatja” – szólt a kapitányi szentencia.
„Daniel Passarella őrzött; én még olyan kemény védővel sohasem találkoztam, mint ő. Nem tisztelt sem istent, sem embert, ahogy jött felém a labda, bumm, már csúszott is elém vagy éppen rám. Kész csoda, hogy súlyos sérülés nélkül megúsztam azt a meccset" – emlékezett vissza a vele való találkozásra Törőcsik András. Az 1995-ös Copa Américán a már elképzelt vb-maggal kiesett a brazilok ellen, majd összességében csalódást okozott az 1996-os olimpián is. Az 1997-es kontinenstornán a hazai tehetségeket mérte fel sorozatterhelés közben, és a hatalmas kudarc (Peru kiejtette őket a nyolcaddöntőben) ráébresztette arra, hogy vb-t csakis az Európában profiskodókkal nyerhet, a többnyire otthon futballozó kiscsillagokkal – a Marcelo Gallardo, Claudio Husaín, Christian Bassedas, Marcelo Delgado, Martín Posse, José Calderón, Sergio Berti, Rodolfo Cardozo vonulattal – talán a csoportkört sem élné túl az albiceleste Franciaországban... 1998-ban tehát a Carlos Roa (Mallorca) – Roberto Ayala (Milan), Roberto Sensini (Parma), Nelson Vivas (Arsenal, előtte Inter) – Matías Almeyda (Lazio), Diego Simeone (Inter), Ariel Ortega (Sampdoria), Juan Sebastián Verón (Parma), Javier Zanetti (Inter) – Gabriel Batistuta (Fiorentina), Claudio López (Valencia, később Lazio) alapcsapattal álltak ki a kék-fehérek, a kispadon pedig az olasz arany- és bronzcipős, azaz Hernán Crespo és Abel Balbo csücsült! E kétségkívül kiváló társaság azonban a negyeddöntőben kipottyant a hollandok ellen, így annak rendje és módja szerint kirúgták hősünket.
|