Minden idők legjobb bolgár labdarúgója, akit a eurosport.com az 1990-es évek legjobb futballistájának választott, 1966-ban született Plovdivban. A Marica, az USM Jurij Gagarin és a Hebrosz Harmanli után került a néphadsereg központi klubjába (édesapja egyébként is katonatiszt volt), a CSZKA Szófiába. A fővárosi édes életbe hamarosan belehabarodott fiatal pár év alatt hazája kirakat-futballistája lett, hiszen a klubbal odahaza sikert sikerre halmozott, a gyepen pedig csodákat művelt Emil Kosztadinov és Luboszlav Penev oldalán a csatársorban.
| „A galaktikus jelző kitaláció, ők is csak emberek. És milyen a többi játékos? Egy rakás sz...r? – nyilatkozta egy alkalommal, pár év múlva pedig kiegészítette ebben a szellemben. – Ha a Realról kell beszélnem, felfordul a gyomrom!" |
A „Nagy Dán" (azaz Michael Laudrup) és az „albínó gorilla" (ez pedig Ronald Koeman) mellé került harmadik légiósnak, hárommillió mai euróért, később csatlakozott hozzájuk a szintén nem könnyű lelkű Romário. Velük a Barcelona egyértelműen domináns csapat lett otthon (négy bajnokság zsinórban 1991 és 1994 között), és az európai hódítás is összejött 1992-ben, a Wembleyben.
| Nem éppen atomfizikusi szellemi kvalitásai többször is bajba sodorták, az 1985-os Bolgár Kupa-döntő utáni tömegverekedés kapcsán például örökre eltiltották (végül egy évig sem tartott az örökkévalóság a helyi szövetségnek). Első szófiai búcsúmérkőzése is egy kupafinálé volt, de mivel elbukta ezt csapata, Sztoicskovból kibukott a balkáni életérzés: a mérkőzés után egyszerűen besétált az ellen öltözőjébe, és falhoz vágta a trófeát, amely aztán ezer darabra tört… |
1995-ben megunták vezetői kezelhetetlenségét (már első szezonjában kapott egy két hónapos eltiltást, mert szándékosan megtaposta egy játékvezető lábát stoplisával a Real elleni Szuperkupa-meccsen), és egy évre a Parmába száműzték – Cruyff kifejezett kérésére. Egy idény múlva Bobby Robson (segédedző: José Mourinho) szerencséjére visszacsalogatta. Nem kötöttek vele rossz üzletet, mert 11 millió mai euróért adták el, de kevesebb mint harmadennyiért vették vissza. Parmában szerényke támadótriót alkotott Filippo Inzaghival és Gianfranco Zolával, majd Emmanuel Amunike, Giovanni, Juan Pizzi és Ronaldo voltak a csatártársai, és nyert a katalánokkal még egy KEK-et, egy bajnokságot és kétszer a Király-kupa elhódításában is közreműködött.
A remek bal oldali támadó végül 32 évesen, 1998-ban hagyta ott a klubot 175 bajnokin elért szerény 110 góllal a háta mögött, összesen 15 nagy trófeával, majd hazatért a CSZKA-hoz.
Nem sokáig volt otthon, mert úgy látta célszerűnek, ha nyugdíjalapja megteremtése érdekében közbetúrázza a nagyvilágot: a szaúdi al-Naszr, a japán Kasiva Reysol, az amerikai Chicago Fire és Washington DC United csapatában is megfordult, mielőtt 2003-ban vissza nem vonult. A veteránként is gólerős bolgár utóbbi állomáshelyén már játékos-másodedzőként tevékenykedett, majd visszatért a Barcelonához (búcsúként még eltörte az MLS-ben Freddy Llerena-Aspiazu lábát), ahol a Txiki Beguiristáin vezette technikai igazgatóságban kapott állást. A klub kelet-európai játékos-megfigyelője lett, de az első csapat támadóinak is segített az egyéni edzések során.
Családjával egyébként Barcelonában telepedett le, ezért is utasította vissza a Bolton ajánlatát, hogy évi szerény kétmillió dolláros fizetésért akassza le a szögről a „sporitaposót". Egy év múlva mégis hazahúzta a szíve Bulgáriába, és felcsapott szövetségi kapitánynak. Csatárként 83 találkozón 37 góllal szolgálta a zöld-fehér mezes csapatot, az 1994-es világbajnokságon csúcsformát mutatva, hat gólt szerezve. Ezzel lett gólkirály a tornán, és ezzel tett óriási lépést a France Football év végi Aranylabdája felé. Arrigo Sacchi, az olaszok szövetségi kapitánya mondta ekkor róla, hogy Sztoicskovot csak pisztollyal lehet megállítani...
„El Pistolero" az 1996-os Európa-bajnokságon is brillírozott, hiszen három találkozón háromszor volt eredményes, de a társak már gyengébbek voltak, és nem jutott tovább csapata a csoportból. Eme három gólt ritkán emlegetik, pedig ezzel a viadal ezüstcipőse lett. Az 1998-as vb-n búcsúzott a nemzetközi labdarúgástól, hírnevéhez méltatlan teljesítménnyel.
A kispadon hasonlóképpen folytatta, mert sem a 2006-os vb-re, sem a 2008-as Eb-re nem vezette ki legénységét, amelyből többeket is idegesített Sztoicskov nagyképű stílusa és elavult edzői módszertára. 2007-ben felmondott, majd a spanyol bajnokságban szereplő Celta Vigo edzője lett, de kiejtette csapatát az élvonalból, és miután a második osztályban bűnrosszul rajtoltak, elküldték.
A következő állomáshelye az iráni Abu Moszlem lett volna, ha a politikai helyzet is úgy hozza, hogy el meri foglalni ott a kispadot, így inkább a dél-afrikai Mamelodi Sundows vezetőedzője lett. Utóbbi helyen nem ment rosszul csapatának, de jól sem, így amikor fel szerette volna emeltetni havi 72 ezer eurós fizetését havi 100 ezresre, inkább elküldték. Mellékesen a szakembernek egy 8500 dolláros büntetést is ki kellett fizetnie, amikor egy bajnokin halálosan megfenyegette a bírót: ujját a nyaka előtt elhúzva jelezte „nemzetközileg, egyezményesen”, hogy el fogja vágni a torkát.
2011 tavaszán kis híján Vietnam szövetségi kapitánya lett, majd bejelentette, hogy visszatér a Barcelonához Josep Guardiola egyik asszisztenseként, de a nyáron mégis az orosz első osztályú FK Rosztov sportigazgatója és elnöki tanácsadója lett. A helyi sajtó szerint ha megismeri majd a viszonyokat, 2012-ben övé lesz a kispad is. Mindeközben tiszteletbeli spanyolországi konzullá nevezték ki, ebbéli tisztében Katalóniában és Aragóniában látja el honfitársai segítő tevékenységét – ha éppen odahaza tartózkodik. Odahaza ma is ikonként kezelik, amikor bolgár régészek kiásták az általuk első európai férfi maradványainak tartott nyolcezer éves csontvázat, Hrisztónak nevezték el. Bizonyára emlékeztek az öreg mozgására a France '98-on...
