Átszállójegy Mexikó felé, avagy Mészöly leköszönése és Mezey színrelépése 2/2.

Nos, az előző részben már jeleztem, az NB1-ben új színek, új tehetségek tűntek fel, akikről annak idején azt hittük, ők váltják majd meg a világot, ők lesznek az új sikerek bázisai (valljuk be, páran a mexikói VB szintén felejthetetlen selejtezőiben oroszlánrészt vállaltak), és ők repítik ki az Olimpiai Válogatottat Los Angelesbe.
Az A-válogatottnál Mezey György volt Mészöly Kálmán elsőszámú jobbkeze, teljesen adott volt, hogy ő kapja a feladatot. Merítenie volt honnan és kimondott cél volt, hogy ne csak az olimpiára jussunk ki, hanem egyfajta B-válogatottként futószalagon szállítson játékosokat a nagycsapatba, ahol már a fiatalítás elodázhatatlan volt.

A teljes, kerek történethez tudni kell: az olimpiai tornákon a labdarúgás kicsit másként nézett ki akkoriban. Egyrészt nem korosztályos rendezvény volt, mint manapság, másrészt az Olimpiai Eszme szellemében inkább az úgynevezett amatőr státuszú játékosoknak szánták.
Ugyebár hazánk – a szocialista béketábor oszlopos tagja, csakúgy, mint a szovjet, bolgár, lengyel, ndk-s satöbbi baráti ország – összes játékosa ún. bújtatott állásban volt. Ami azt jelentette, hogy mindenkinek volt ugyanúgy munkakönyve (persze, hogy volt, Nyilasi, Ebedli, Törőcsik hülyén is nézett volna ki közveszélyes munkakerülőként...), de gyakorlatilag mindenki hivatásszerűen (értsd: profin) játszott.
Csak hát – a példa kedvéért – mikor Viczkó Tamás a Fradiból a Dózsába igazolt, élelmiszeripari szakszervezeti bizalmiból kinevezett polgári alkalmazottként portás lett a Dózsa Eötvös utcai székházában, Emmer, P. Nagy és Lakatos meg segédvájár a Tatabányai Szénbányáknál, Pintér, Lukács és Pál meg rakétaolajozó valamelyik eldugott falusi légvédelmi bázison.
Nyugat-Európában viszont már évtizedek óta dúlt a vadkapitalista profizmus, a játékosok pedig hivatalosan is labdarúgóként keresték kenyerüket.
Nos, ez akkor még nem annyira fért össze a coubertini eszmékkel, ezért hoztak egy kurta-furcsa szabályt: az nem számít profinak – legyen az a Varsói Szerződés, a NATO, vagy akár semleges ország labdarúgója –, és így szerepelhet az Olimpián illetve pályára léphet a kvalifikációs küzdelmekben, aki nem szerepelt a megelőző labdarúgó világbajnokságon illetve annak a selejtezőiben.
Maradjon köztünk,  a világ labdarúgása – főleg a fentiek miatt – teljesen beállt kétpólusúvá: míg a VB-ken a nyugati, az olimpiákon a keleti ("baráti") országok szerepeltek eredményesebben. És, talán az sem véletlen, hogy a los angeles-i kvalifikációs sorozatra egy selejtezőcsoportba kerültünk Bulgáriával és a Szovjetúnióval, hozzánk sorsolva Görögországot, akik 1968 és Panagulisz óta kacérkodtak a Varsói Szerződéssel és a KGST-vel.
Ha már így elkalandoztunk az aktuálpolitika és a történelem útvesztőiben, ugyanígy érdekes, hogy egy selejtezőcsoportba került az NDK és Lengyelország (1976-ban pont ők ketten játszották a döntőt, míg 1980-ban az NDK megint döntős volt), megkapták maguknak a politikailag szintén kétes hovatartozású Finnországot, és még lehetne szemezgetni a csoportbeosztások közül. Ráadásként még a mi csoportunkba besorsolták Törökországot is, akiknek az első dolguk volt, hogy a görögök miatt visszalépjenek.
Az igazság az, hogy az Olimpiai Eszme addigra a velejéig rohadt, 1980-at a fél nyugati világ bojkottálta, mert Brezsnyevék nem akarták Misa Mackót lecserélni egy afgán agárra, 1984 meg megint egy külön történet volt: a négy évvel korábbi „bosszúja”, de míg 1980-ban a NATO tagállamok tökösen belemondták a világ képébe, hogy Afganisztán Szovjetúnió általi katonai megszállása az akadály, addig mi 1984-ben himi-humi gazdasági okokból maradtunk távol. Ezzel a két olimpiával valami végleg megszűnt, az 1996-os helyszín odaítélése már csak hab volt a tortára.

Mezey keze alatt tűnt fel (a teljesség igénye nélkül) Kovács Attila, Disztl Péter és Andrusch Csufi a kapuban. Közülük Kovács Attila története az 1984-es bundabotránnyal és eltiltásával megérne egy külön cikket is: semmivel sem volt ő rosszabb, bűnözőbb a többi kortársánál, egyszerűen csak – azon felül, hogy rosszat tett – rosszkor volt rossz helyen, talán ha nem a Csepel kapusa, hanem..., kellett egy bűnbak, kellett valaki, aki egyszemélyben elviszi a balhét. Mezey György, mikor csillaga a legfényesebben ragyogott, kezében az ország labdarúgásának teljhatalma, akkor sem tudta sem az OTSH, sem az MLSZ elsőszámú embereinél visszakönyörögni az örökös eltíltásból.

A védelemben az újraaktivált Paróczai, a tehetséges ifjú titán, Paróka kispesti csapattársa, Nagy Antal, a csepeli különítmény: Kőhalmi, a betonkeménységű, de ugyanakkor zseniálisan letisztult középhátvéd, balján Gálhidi Györggyel. Róth Antal, Kardos József, Csuhay, aki Gavrilo Principet meghazudtolva gyílkolt Szarajevóban, Péter Zoli, aki Hamburgban büntetett később, illetve a szombathelyi Vörös Csaba.
A középpályán a sokadvirágzását élő Kelemen Guszti és Godán Lajos Csepelről, Hannich Péter, akinek ideje volt már végre berobbanni, Gyimesi, akinek zsenialitását csak Détári Döme nyomta el Kispesten, Hannich szellemi és szakmai ikertestvére, Burcsa Győző, és egy pontrúgó zseni, Kisznyér Sándor a Dózsából.
Csatárposzton sem győztünk válogatni és kapkodni a fejünket. Szabó Ottó és Hajszán Győrből, Kiss Sanyi a Dózsából, egy komplett csepeli csatársor: Tulipán Mihály, Dékány Gábor és Budavári László. A pécsi Mészáros Feri már csak a ráadás. És akkor majdnem megfeledkeztem Dajka Laciról és Esterházy Marciról.

A hétvégén tartottunk egy kerti medencézést és sütést a szerkesztőségi tagokkal, már aki ráért és tiszteletét tudta tenni. A pácolt tarján és a sörön kivül mi más lehetett volna épp a téma, mint a labdarúgás. [tippem lenne még - a szerk.] Kispesti barátom, Nóbádi íz der Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című örökbecsű eposzát bújta a BKV átszállások útvesztőiben. A könyvnek aktualitása van/volt a cikkemhez kapcsolódóan. A Wikipédia emígyen emlékszik meg a könyvről:
„1974-ben jelent meg talán legnagyobb vitát kiváltó, az egész magyar közvéleményt megmozgató szociográfikus esszéje, a Miért beteg a magyar futball? Véleménynyilvánításra késztető, állásfoglalásra kényszerítő, az egész ábrázolt világot modellértékűen tárjta olvasói elé, őszintén felfedve a gondokat, megoldásra váró kérdéseket; szenvedélyes gondolkodásra és vitára ingerelt.”
Nos, az alábbi sorok ebben a könyvben jelentek meg:

Hogy voltak-e egyéniségek a magyar labdarúgásban? Én 1983/84-ről beszélek most és közel két oldalon keresztül sorolom, hogy igenis voltak. A mai eszemmel Végh Antaltól eretnekség, polgárpukkasztás volt ezen sorok papírra vetése. Maradjunk annyiban, tényleg szenvedélyes gondolkodásra ingerel...)

És hogy Mezey játékosaiból ki maradt a válogatott környékén? Az is nemsokára kiderül majd, de nem meglepő módon elég nagy lesz a név szerinti egyezés azok között, akiket itt felsoroltunk, és akik majd jó másfél év múlva kiviszik a magyar labdarúgó-válogatottat Mexikóba.
A történetünk szempontjából nem másodlagos, mit is ért el ez a garnitúra. Úgy lettünk csoportmásodikok, hogy azonos pontszámunk volt a Szovjetúnióval, de rosszabb lett a gólkülönbségünk. A történetnek két diszkrét bája van. 1983 szeptember 7-én sorsdöntő mérkőzést vívunk a szovjetekkel a Népstadionban, igazi ki-ki meccs. De ez csak az előmeccs. A főmeccsen Mezey György az A-válogatott kispadján is debütál, az NSZK ellen. Itt ki kéne jutni az olimpiára, ott meg mégis csak egy újdonsült szövetségi kapitány bemutatkozó mérkőzéséről van szó. Aznap este így állt fel a két magyar válogatott:
O: Kovács A.- Jancsika, Kőhalmi, Nagy A., Gálhidi - Kelemen, Borsó (Dobány), Pogány-Tulipán (Mészöly), Dékány, Hajszán
A: Zsiborás - Farkas, Kardos, Róth, Varga J. (Péter) - Garaba, Burcsa, Nyilasi, Csongrádi - Szokolai (Mészáros), Dajka.
Ha nincs ez a furcsa kettősség, meglehetett volna. A Szovjetúniótól kikapunk, az NSZK ellen ikszelünk. Az előmeccsen Litovcsenkó, Alejnyikov az ellenfélnél, a nagymeccsen egyik Förster, másik Förster, Hansi Müller, Briegel, Völler, Matthaus. És legyen okos a szövetségi kapitány, ha egy nap, egy helyen, egy időpontban kell felvonultatnia két csapatot.
Aztán majd a moszkvai visszavágón mi nyerünk, de a szovjetek már csak arra vigyáznak, a gólkülönbség ne forduljon át a mi javunkra. Ezt a mérkőzést egy április 25-ei napon játszották. Kevesebb mint egy hónapon belül, május 16-án Buda István, az OTSH elnőke bejelenti: csakúgy, mint az összes többi szocialista ország (az egyszem Románia kivételével), Magyarország sem indul a nyári ötkarikás játékokon.
A Szovjetúnió helyett az NSZK olimpiai válogatottja ugrik be, nekünk meg volt egy jó évünk a hátország kiépítésére és stabilizálására.
Sajnos kénytelenek voltunk a történet végigvitele miatt már 1983-ról 1984-re is átugrani, de ne feledjük, időben még csak 1982 őszét tapossuk, nézzük a nagyválogatottat, hogyan és kik szerepeltek a spanyolországi világbajnokság után. 
Ugyanúgy, mint ahogy az előző selejtezősorozatban, a szakmai most is stáb úgy dönt, egy naptári év alatt kívánjuk lejátszani az összes EB-selejtezőt, ahol ismét Anglia vár ránk, a dánok, a görögök és a luxemburgiak társaságában. Így 1982-t úgy zárjuk, hogy nem játszunk tétmeccset. Viszont kapunk két előkészületi meccset. Egyet egy nagyon gyenge török válogatott ellen (ne feledjük, hogy a törökök akkor még sehol sem voltak a világ labdarúgásának térképén), egyet pedig egy nagyon erős ellenfél, Franciaország ellen.  Ne feledjük, a franciák pár hónappal azelőtt a VB egyik legjobb meccsét játszották, alig két évvel később meg lefocizták Európát.
A törökök elleni meccs Győrben került megrendezésre, annak rendje és módja szerint, az elvárásoknak megfelelően, lefociztuk őket. És a Kapitány hol és mikor kezdje az új csapat építését, vagy legalábbis az „új generáció” beépítését, ha nem egy ilyen csapat ellen. Újoncként mutatkozik be Csonka Gyula Győrből, Tulipán Mihály és  Budavári László Csepelről, Kiss Sándor pedig az Újpesti Dózsából. A válogatottban először áll össze a Hannich-Póczik-Burcsa álom-középpályássor, a debütálók közül góllal mutatkozik be Budavári és Kiss is. Nézzük meg a gólokat is.

Tulipán Mihály, a sors nagyon keserű fintora

Kupagyőztesként, a Bursaspor szurkolóinak a vállán

Pár szóban emlékezzünk itt meg Tulipán Mihályról, sajnos az Osztálynaplóban nem lesz róla külön blokk. 30 évvel ezelőtti hibámért mea maxima culpa. Misi a kor egyik meghatározó játékosa volt, nem csak rajta múlt, hogy nem lett annyira (el)ismert, hogy ma sokkal többen kapják fel a fejüket a neve hallatán. Az MTK-VM csapatában kezdte a labdarúgást. Az 1976–77-es Kupagyőztesek Európa Kupája sorozatban a negyeddöntő két mérkőzésen szerepelt, a későbbi győztes Hamburger SV elleni találkozókon. Ezt követően a Csepel labdarúgója lett. Itt legnagyobb sikere az 1982–83-as idényben elért bajnoki negyedik helyezés volt. 1985 nyarán mint a Csepel SC házi gólkirálya (5 góllal) szerződött a török elsőosztályú Bursaspor csapatához a békéscsabai Kerekes Attilával egyetemben. A „szigetiek” elsősorban a gyorsaságát sajnálták, amikor távozott tőlük. Csatárként számítottak rá a törökök is, de a hozzá fűzött reményeket valószínűleg nem teljesen válthatta be, mert mindössze 3 gólt szerzett a bajnokságban. A Bursaspor szurkolói mégis a mai napig félistenként emlékeznek rájuk, örökre beírták magukat a bursai zöld-fehérek történelemkönyvébe! 1986-ban vezérletükkel, történelmükben először, elhódították a török kupát, az Altayt verték 2:0-ra a döntőben. Az első gólt Misi rúgta. És...szűk két héttel a döntő után a Tulipán család résztvett egy hajókiránduláson, a Bursától kb.25 km-re nyugatra található Uluabat tavon. A tóra és a kirándulóhajóra hirtelen lecsapott egy nyári vihar. A komp felborult. Tulipán Mihály fiát kimentik, de ő, feleségével együtt, a habok közt leli halálát. 31 éves volt csak.)

A következő előkészületi meccsen, mint már említettem, a törököknél jóval erősebb franciák következtek. Tökéletes kombó, ők ketten. Egy gyengébb az újak beépítésére, és egy jóval erősebb, lemérni, most hol is járunk. Nem lövök le nagy poént, kikaptunk 1:0-ra.


Ne feledjük, az előző VB negyedik helyezettjeivel, a következő EB győzteseivel játszottunk. Hogy mennyire jó úton jártunk (más kérdés, igazándiból nem éltünk, és semmire nem mentünk vele...), mi sem jelzi jobban: a gall kakasosoknál ezen a meccsen a cserékkel együtt összesen tizenöten léptek pályára. Ebből tizenketten VB résztvevők voltak előzőleg, nyolcan meg EB győztesek lettek, közel két évvel később.
A franciák nem tudtak a terveik szerint játszani a Parc des Princesben az alapvetően  védekezésre berendezkedő – ez inkább hozzáállás volt, posztok szerint inkább az akkori kor szellemének megfelelő, klasszikus 4-3-3 – magyar csapat ellen. Közel sem hozták azt a játékot, amit Platiniéktól láthattunk a VB-n.

A második félidőben aztán a franciáknál újonc Roussey (aki néhány hete még a Tatabányának lőtt gólt) vezetést szerez. Mészöly cseréivel felélénkül a támadójátékunk, bár addig sem játszottunk alárendelt szerepet. Behoz két játékszervezőt, a csepeli Kelement és a tatabányai Csapót, és behoz két friss csatárt, Fazekast és Törőcsiket, de az egyenlítést nem sikerül megszerezni. Marad a végeredmény.
Öszességében (1 győzelem, 1 vereség) nem zárjuk rosszul az 1982-es fociőszt, pláne nem a mutatott játék miatt, körvonalazódik valami új hadrend féle is, és a Kapitány bevet pár tehetséges újoncot.
1983 januárját egy egyiptomi edzőtáborozással  kezdjük, felemás eredményekkel. Egy 1:0-ás vereség, egy 2:0-ás győzelem. Bár a létező legerősebb kerettel megyünk, Mészöly nem hív be olyat, aki még nem lépett pályára címeres mezben, csak az idegenlégiósaink maradnak ki. Ezek ellenére sem vállaljuk be, hogy hivatalos, országok közötti mérkőzések kerüljenek lejátszásra. A vereséget a helyi A-válogatottól szenvedjük el, és az olimpiai válogatottjuk felett aratunk diadalt. Egy hónappal később – ebből se vonjunk azért le túl messzemenő következtetéseket – 4:0-ra kiütjük a Megyeri úton a gyakorlatilag az osztrák válogatottal szinte egyenértékű Austria Wient, különösen Nyilasi van nagyon elemében, mesterhármast rúg. És jöhet az a Luxemburg, aki addigra három papírforma vereséget gyűjtött be, a dánoktól, a görögöktől, a Wembleyben pedig egy kilencest kaptak. A mérkőzés előtt a helyi lap próbálta humorosan felfogni a helyzetüket, azt írták, egyelőre ugyanannyi pontjuk van, mint a magyaroknak, csak nekünk jobb a gólkülönbségünk...
És hogy ez a mondat sarkallta-e a házigazdákat? Nem tudni, de az biztos, már a harmadik percben, váratlanul megszerzik a vezetést. Verejtékesen próbálkozunk, ők hősiesen védekeznek. Nagy nehezen, csak az első félidő végére sikerül megfordítani az eredményt, Póczik és Nyilasi révén. A második félidő elején aztán jön Pölöskei, már 3:1. Aztán öt percen belül ismét egy érthetetlen védelmi megingás és luxemburgiak szépítenek. A házigazdák nekünk pontosan kétszer annyit rúgtak ötven perc alatt, mint előtte az összes addigi selejtező mérkőzésük alatt. Igaz, a végére helyreáll a világ rendje (Hannich illetve Póczik még kétszer), 2:6 a vége. Talán ez volt az első olyan mérkőzés, ahol az ember elgondolkodott, talán a védelmünk az, ahol Mészöly nem jár jó úton az átalakításban. Tóth Jokka még biztos pont, de lassan meg kell majd találni a helyettesét, Kerekes Attila nagy úr Békéscsabán, de neki csak egy összeszokott védelemben szabad játszania, egész egyszerűen nincs meg a karizmája ezen a szinten egy védelmet vezérelni, az ősbalhátvéd, egerszegi Péter Zoltán másik oldalon történő szerepeltetése meg esetlegesnek tűnik.

92 szereplés után ezen a mérkőzésen köszönt el a címeres meztől Fazekas László. Híresztelések szerint összekapott Mészöllyel a lecserélése miatt, a Kapitány meg hanyagolta a további szerepeltetését...
Luxemburg után a portugálok vendégei voltunk egy felkészülési meccsen, egész pontosan négy nappal a következő, luxemburgiak elleni budapesti selejtező előtt. Annak ellenére, hogy a következő EB egyik meglepetéscsapata voltak, Eusebio óta nem voltak tényezők a futballtérképen.

És valljuk be, a közvélemény csalódásnak tekintette a gólnélküli és gyakorlatilag teljesen eseménytelen meccset. És valahogy megint a védelem, az esetleges probálkozás, pedig, mint már az előző részben írtam, micsoda merítési lehetőség lett volna a hátországból. Visszakerül Martos és Kocsis. Utóbbi már akkor nem járt távol attól, hogy végleg szögre akassza cipőjét, három év után aktiválta őt újra Mészöly. Talán, nem a legátgondoltabban...
Aztán újra Luxemburg, megint 6:2, de sokkal magabiztosabban, meggyőzőbben. Ezért ne legyünk ünneprontók, most csak amolyan nagyon halkan jegyezzük csak meg, Martos és Kocsis Pista helyére Péter és Kerekes vissza, nem csak rajtuk múlott, megint kaptunk két gólt... 3:0 után, másfél perc alatt.