Átszállójegy Mexikó felé, avagy Mészöly leköszönése és Mezey színrelépése 2/1.

Sorozatunkat folytatva, úgy  teljes a kép, ha az egész Mészöly-történetet végigvisszük, amúgy levezetésként, hogy aztán egy újabb nagy és kerek történetbe csaphassunk bele.
Miután ez az újabb cikksorozat alapvetően olvasztja egybe az 1983-ban történteket, a tavasz végi Mészöly-Mezey kapitány váltást, ezért, az eddigiektől eltérően, most ne csak a válogatottal foglalkozzunk, hanem a VB utáni, teljes 1982/83-as magyar labdarúgó évaddal. Ezért most az első részben tekintsük át 1982 őszét abból a szempontból, hogyan szerepeltek a magyar klubcsapatok a nemzetközi kupákban, illetve röviden fussunk át az egész 1982/83-as NB1 szezonon. Majd a következő részben megismerkedhetünk az olimpiai válogatottal, Mezey irányításával, illetve az A válogatottal, Mészöly keze alatt – még utoljára.
A történet szempontjából jelentőségteljes, hogy a VB után gyakorlatilag komolyabban fel sem merül a kapitányváltás gondolata. Tulajdonképpen a közvélemény és a szakma továbbra is sikeresnek ítélte meg a Kapitányt. Mindezt annak ellenére, hogy a VB szereplést picit kudarcnak értékeltük, ugyanakkor az igazi bravúr maga a selejtezőkből történő továbbjutás volt. Spanyolországban nem leszerepeltünk, csak bejött a reális papírforma. És az is egy fő szempont, hogy nem nagyon volt Mészölynek vetélytársa, hacsak – egyedüliként – nem maga Verebes József, az edzői kar akkori üdvöskéje. Pletykák voltak arról, hogy esetleg a győri mester veheti  át a válogatott kispadját, de ezek vagy nélkülöztek minden alapot, vagy pedig egész egyszerűen rájöttek az MLSZ akkori vezetői, Verebes nem alternatíva, pláne, hogy különösebb ok nem is volt a kapitányváltásra. Csak annak fényében meglepő, ami történt, hogy nálunk a legkisebb kudarcok után edzői, kapitányi fejek hullanak a porba. Bár az is igaz, jellemzően mindig az Ezerfejű döntötte és dönti el, mi a siker és mi számít kudarcnak. Szóval, Mészöly marad a kapitány.
Az előző bajnokság végeredményeképpen az új Bajnokcsapatok Európa Kupája (a BL elődje) sorozatban a Rába ETO képviseli a magyar színeket. Rögtön az első körben nem kisebb ellenféllel hozza össze a sors őket, mint a belga (a belgák nyilaitól ments meg minket, Uram!) Standard Liége-zsel, az előző év KEK-döntősével.  És az ellenfélnél nem kisebb nevek vannak, mint Preud'homme, Gerets, Arie Haan, Simon Tahamata, a kispadon pedig Raymond Goethals. Még szerencse, hogy Walter Meeuws öt meccses eltiltását tölti éppen. A Győr 5:3-as összesítéssel kiesik, úgy, hogy az első meccsen – kint – kapnak egy sima ötöst, a visszavágón pedig ők nyernek kapott gól nélkül. Ez, így utólag elmondva nagyon sima ügynek tűnik, de azért ne söpörjük le a témát egy kézmozdulattal az asztalról. Ne feledjük, a nemzetközi kupákban azidőtájt még jutottak nekünk komolyabb momentumok is, mint mostanság.

Azokban az években – most a 80-as évek elejéről beszélünk –  egy magyar bajnok (Bp. Honvéd) simán ütötte ki kettős győzelemmel a Sporting Lisboát, meglepetésre megy tovább a Dózsa és a Vasas ellenében a Real Sociedad és a Boavista, a Real Madridnak erős játékvezetői hátszél kell a Bernabeuban, hogy idegenben lőtt góllal kiverjék a Tatabányát, a Fradi eltakarít egy Bilbaót (VÉGRE!!!), a Dózsa első körben ellentmondás nélkül üt ki egy friss UEFA Kupa győztes alakulatot, majd a következő évben könnyedén lép le egy AEK Athent, üggyel-bajjal, de túllép egy világsztárokkal kirakott Kölnön, és csak a későbbi sorozatgyőztes ejti ki hosszabbításban a negyeddöntő oda-visszavágóin.

Szóval visszatérve az ETO vitézkedésére, kint annyira sima az az ötös, hogy nem is volt miről beszélni. Hlagyvik második sárgás kiállítása után hatvan percet emberhátrányban játszik a Győr. Az eredmény tekintetében az első egy óra azért nem is olyan rossz, csak 2:0-ra vezetnek a házigazdák. Aztán jön az összezuhanás. Az igazsághoz azért szervesen hozzátartozik, ez is azon klasszikus meccsek közé tartozott, amikor az egyiknek minden összejön, a hátáról is a hálóba pattan a labda, a másiknak meg szinte... nem is szinte, hanem szó szerint semmi. Persze 30 év távlatából messziről jött ember már azt mond, amit akar... (Érdekesség, hogy a Standard csapatában szerepet kap  egy hajtós, tehetséges, önbizalomtól duzzadó játékos, bizonyos Jos Daerden, aki még gólt is szerez a meccsen.) A történtek ellenére a Rába partján továbbra is ég a futball-láz. A visszavágón csurig megtöltött lelátók várják a csapatokat. Azt, hogy a vendégek az ötgólos előny ellenére sem veszik félvállról a mérkőzést, mi sem bizonyítja jobban, hogy csak egy helyen változtatnak az első meccshez képest a kezdőjükön, ami, mint már említettem, felért egy Európa-válogatottal. Ugyanezt teszi az ETO is, igaz, csak szemre, késznyerből. Az eltíltott középhátvédjük hiányában a klasszikus védősorból csak a Csonka-Mile-Magyar trió marad, de visszatér az első meccset sérülés miatt kihagyni kényszerülő Hannich Péter. Így helyreáll a középpályán a klasszikus aranyhármas. És Verebes különösebben nem aggódik, hogy poszton pótolni kéne a kiesett középhátvédet, hanem gyakorlatilag négy csatárral (Szabó, Szentes, Hajszán, Szepessy) kíván rohamozni. Az ETO semmit nem bíz a véletlenre és megpróbálja behozni a behozhatatlant. Ezen a meccsen ugyanaz történik, mint az „odavágón”, csak ellenkező előjellel. Az ETO futballvarázslatot ad elő, minden összejön nekik, a belga játékosok csak nyomozzák a labdát.
Bő egy óra elteltével a hátrány több mint felét ledolgozzák  Szentes, Hajszán és Burcsa góljaival.  És ami ezek után jön..., a Liége gyakorlatilag a félpályán nem tud átjönni. A 25000 néző hosszú percekig tartó, ütemes vastapssal  ünnepelte a játékosokat, a látott produkciót, és hááát, a kiesést.
A Kupagyőztesek Európa Kupájában az Újpesti Dózsa indult, mint a tavalyi Magyar Népköztársasági Kupa győztese. Ha azt mondom, Birkás dupla, akkor mindenki a homlokára csap, persze, Szekszárd, Videoton, 2:0. A Dózsa keretében volt pár változás a kupagyőzelemhez képest. A legfőbb az, hogy elcserélték az említett csatárt a Vasassal két védekező felfogású játékosra, a védő Szabó Andrásra és a középpályás Szebegyinszky Andrásra. A keret inkább gyengült a tavalyhoz képest. Olyan nevek kerültek a keretbe, akiket a jobb érzésű Dózsa drukkerek szeretnének elfelejteni inkább (Árky Lajos, Polónyi László, a tehetségesnek semmiképp nem mondható, de legalább hat tüdejű Kovács Béla), vagy az ifiből kényszerből fölkerülő tehetségek, Karácsonyi, Balogh Maláj, Balogh Sigya, vagy épp a Fradi ifiből elhappolt, porcelánlábú Horváth Karcsi.

A nemzetközi kupákban induló négy csapatunkból a Dózsa állt a legreménytelenebb helyzetben összességében, már ami a keret összetételét illeti. És akkor, amikor már az ember úgy érzi, ennél már csak jobb jöhet, akkor ráébred arra, mindig van rosszabb. A sorsolásnál a Dózsa az előző év UEFA Kupa győztesét kapja, a svéd IFK Göteborgot, akikre a svéd válogatott épült. Azért a skandinávok előző évi győzelme mellett időzzünk el még picit. Ők valami teljesen új színt hoztak akkor Európa futball vérkeringésébe bizonyos Sven-Göran Eriksson kezei alatt. Igazi, dinamikus erőfutball, nem mondanám, hogy volt köztük akár egy valódi labdazsonglőr is. Klasszikus 4-4-2-es felállás, két tankszerű izomcsatárral. Ebbe a csapatba lehetetlen volt bekerülni 180 cm alatt, de ez is csak a padhoz elegendő beugró magasság volt, mint Szergej Bubkánál az öthatvan. És ez a derék iparosokból álló súlyemelő és nehézatléta válogatott, ez év májusában (alig négy hónappal korábban!!!) az UEFA Kupa döntőjében, oda-visszavágós alapon legyőzi (ez nem jó kifejezés, mert inkább széttépi, megsemmisíti, megalázza, felnégyeli, nyársra húzza, porrá zúzza) a Hamburgot. Azt a HSV-t, akik nem állnak gyengébb nevekből, mint például Uli Stein, Manfred Kaltz, Holger Hyeronimus, Jimmy Hartwig, Lars Bastrup, Felix Magath, vagy akár Horst Hrubesch...

A Dózsa hasonló kiesését, széttépését, megsemmisülését satöbbi, nem csak a közvélemény könyvelte el előre, hanem a legvérmesebb Dózsa drukkerek is.  Az első mérkőzés Göteborgban, és a várakozásoknak megfelelően a lilák nemhogy a félpályát nem tudják átlépni közel egy félidőn keresztül, hanem a tizenhatosuk előterének elhagyása is már fegyvertény. Mígnem az első félidő vége előtt nemsokkal a kiugró Nagy Lacit szabálytalanul szerelik. A legurított labdát pedig a középhátvéd, Kovács Józsi jó 20 méterről a kapuba ragasztja.
Magam ezekben a pillanatokban a Népstadion lelátóján ültem a Fradi-Bilbaón, a kor hagyományainak megfelelően egy fekete színű, sötétbarna műbortokos Sokol világvevővel. A gyepen épp eseménytelen percek zajlottak, én meg felugrottam, és toporzékoltam, mint a Milli Vanilli lelkes táncosai a legismertebb [egyetlen? - a szerk] klipjükben... A helyzet a második félidőre sem változott sokat, a Dózsa játékosai megszokták addigra, hogy a felezővonal elérhetetlen távolságra van. Aztán a félidő közepén bekövetkezett, ami végig benne volt a pakliban, Strömberg kapott egy kiugratást és a kifutó Szendrei mellett a hálóba bombázott. De a hátralévő 23 percben a házigazdák már nem tudtak újabb gólt szerezni, így az Újpest kedvezőbbnek tűnő (nem a kettejük szempontjából, hanem az előzetes várakozásokhoz képest) helyzetből várhatta a két hét múlva esedékes visszavágót.


Ahogy visszaemlékszem, sem én, sem pedig bárki más az akkori meccsrejárós cimbijeim közül (Bohóc, Zongora, „Hosszú” Csabi, a teltebb „Szakács” Csabi, a teljesség igénye nélkül) nem hitt a továbbjutásban. És minden körülmény ellenére már az ötödik percben előny a Dózsánál!! Törő kígyózik végig a félpályától, egy ügyes kényszerítőzés a tizenhatos előtt, majd mesterien perdíti el a labdát Wernesson mellett.

Nem sokáig örülhettünk, újabb öt perc elteltével Szendrei kiegyenlít a svédeknek egy olyan ritkán látható potyával, hogy ha lett volna akkor Eurosport, akkor decemberben egész hónapban azt mutatták volna a Watts Zap-ben. Az ember azt hitte, vége, a Dózsa ettől megroppan, de nem ez történik a folytatásban. Negyed órával később megint az isteni Törő, felsőléc egy olyan mozdulat után, amit csak ő tudott, és az érkező Kiss Sanyi pár lépésről befejeli a lepattanó labdát. És még mindig nincs vége!!! Az egész félidőből alig telik el fél óra és újabb Dózsa gól. Megint Törőcsiktől indul minden, ezúttal Kisznyér kapja a labdát, aki Kiss elé perdít. Sanyi meg begyalogol a kapuba a labdával!!! Tulajdonképpen káprázat volt az egész, ami addig történt. Utána „helyreállt” minden. A lilák 55 percre búcsút mondtak a felező vonalnak, feladtak minden támadási szándékot, sőt, a második félidő közepe táján a csatár, Nagy Laci helyett bejön a fentebb már említett vörös Szabó. De megvan a továbbjutás!
 A következő körben véget ért a mese. Soha nem volt olyan csapat a Földön a világ történelmében, amelyik repesett volna az örömtől, ha a Real Madridot kapja. Pláne, úgy nem, hogy a Göteborg után igazságosabb lett volna egy gyengébb csapatot kapni, pláne úgy nem, hogy az ellenfél olyan nevekből állt, mint a spanyol válogatott kapusa, Augustin, a félelmetes hírű és erejű Juanito-Santillana csatársor, aztán a teljesség igénye nélkül még Camacho, Isidro, Gallego, szintén a spanyol válogatottból, Metgod a hollandból és Uli Stielike a nyugatnémet nemzeti együttesből, és pláne, hogy a Dózsát addigra olyan példátlan sérüléshullám sújtja, hogy Temesvári helyett a csapatorvos állítja össze a kezdőt. A félidő közepén Törőcsik is megsérül, helyette a percember Árky jön. És mindezek ellenére a Dózsa 30 percen át tartja magát. Aztán Santillana a legnagyobbakra jellemző módon megvillan. Nyolc perc múlva egyenlít a Dózsa. Ismét Kiss Sanyit ölelgetik a társak. De pár perc elteltével megint a Madridnál az előny. A második félidő meg már tragikomikus. Kisznyért is le kell cserélni, ezzel nemhogy a cserelehetőségek fogynak el, hanem kiürül a kispad. A mérkőzésnek volt olyan pillanata, hogy azért állt a játék, mert egyszerre három lila mezes feküdt a földön és kért ápolást. Sajnos, a vége nem is lehetett más, a hosszabbítás perceiben jött a menetrendszerű játékvezetői segítség, Gallego kézzel vett át egy felívelést, az érkező Santillana meg közelről bepofozta.







Ezek után a visszavágó tényleg már csak formalitás. A kétgólos előny birtokában a Real ráül az eredményre. A lilák meddő mezőnyfölényben játsszák végig a mérkőzést, a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az első félidő vége előtt Törő sérülése kiújul és le kell cserélni.

Mígnem a második félidő közepén Santillana lábára varázsolják a labdát és közelről nem hibázik. A történethez hozzátartozik, hogy a Real ebben a sorozatban egész a KEK döntőig megy, az Újpest után az Internazoinalén és az FK Austria Wienen keresztül. A döntőben meglepetésre a skót Aberdeentől kapnak ki. Akik az ezt követő évben a Megyeri útra látogatnak...


Az UEFA Kupában a tavalyi ezüst-, és bronzérmesek, a Fradi és a Tatabányai Bányász képviselik hazánkat.
Előbb nézzük a Bányászt. Belehúztak ők is rendesen a sorsoláskor. A francia AS Saint-Étienne gárdáját kapják, akik szintén világhírű játékosokkal rendelkeznek, akik rendszeres VB résztvevők, van köztük VB ezüstérmes is. Picit fussunk bele a névsorba. Castaneda kapus, Larios, Janvion, Genghini (az előző részben volt már róla szó, ő lőtte a legjobb négy közé a franciákat), és ott van az a Johnny Rep is, aki már két világbajnoki döntőn is játszott.

Platini már csak azért nincs köztük, mert ezen a nyáron igazolt a torinói Juventushoz. A Tatabánya sem ugyanaz volt már, mint egy évvel ezelőtt, mikor hazai pályán legyőzték a Realt. Dr. Lakat Károlyt Dalnoki Jenő váltotta a kispadon és ezen a nyáron igazolt Franciaországba a két világbajnokságon is szereplő karmesterük, Csapó Károly. A kinti, első mérkőzésen az akkori francia sztárcsapat sztárjátékosai 90 perc alatt eldöntik a továbbjutás sorsát. Johnny Rep pár perc elteltével megszerzi a vezetést egy kiugratás után. Nem sokkal később egy hasonló góllal Weimper Paripa is betalál, kiegyenlítve a hátrányt. Innentől kezdve a Tatabánya eléggé alárendelt szerepet játszik, de hősiesen kitartanak. Mígnem az utolsó negyed órára teljesen elkészülnek az erejükkel, elfogynak tartalékjaik. Kapnak három gólt, formalitássá téve ezzel a visszavágót.


A franciák elégedetten érkeznek a bányászvárosba, szemmel láthatóan csak az eredmény, illetve az előny megtartására rendezkedtek be, de a Tatabánya így sem jut velük semmire. A végeredmény egy felejthető, eseménytelen 0:0.

És a végére következzen a Fradi szereplése, ha már ezekben az időkben a kettősrangadókon is övéké volt a főmeccs.Ők az Athletic Bilbaót kapták.
Nekem ezen a meccsen egész egyszerűen ott kellett lennem. Egyrészt az imádott csapatom Svédországban játszott, meccsre pedig menni kellett, másrészt a lecke kész volt, a gimnáziumi felvételimet és az oda szükséges jegyeimet semmi nem zavarta és veszélyeztette, jó tanuló voltam, ezért édesanyám kiengedett ide is, harmadrészt, ha tehettem, soha nem hagytam ki, hogy az általam annyira rajongott Nyilasit és Ebedlit láthassam, negyedrészt jött a Bilbao és én látni akartam, hogy elverik őket. Nem tehetek róla, nekem a Bilbao legalább akkora, ha nem nagyobb fóbiát jelentett, mint az argentínok... Elöljáróban annyit el kell mondani, az első körben összehasonlíthatatlanul a Fradi kapta a legkönnyebb ellenfelet és az akkori erőviszonyokat mi sem jelzi jobban, a közvélemény egyértelmű Fradi továbbjutást várt el. A baszkok kapuját egy bizonyos Zubizarreta védte, a kispadon pedig valami Javier Clemente ült. De ők akkoriban még nem voltak akkora nevek, sőt, talán semennyire sem. Zubi előtt akkoriban a realos Augustin, Miguel Angel illetve Arconada előrébb álltak a spanyol válogatott kapusok rangsorában, ekkor még jó három évet kellett várnia a válogatottbeli fellépésére. Talán egyedül Dani (Ruiz-Bazán) volt nemzetközileg ismert a csapatból. Mennyire más világ volt, hogy magyar csapat egyértelmű esélyese már előre egy párharcnak, spanyol ellenfelével szemben... És a Fradi teljesítette is az elvárásokat, az eredménytől függetlenül, nagyon simán. Eleve Novák Dezső támadó szellemben küldte a pályára fiait, Nyilasiék az első félidőben elsőpőrték a baszkokat. Alig negyed óra játék után előbb Szokolai egy parádés csukafejessel szerzett vezetést, újabb negyed óra után a végig nagy kedvvel és lelkesen játszó Pölöskei tovább növelte az előnyt egy kiugrás után.

A Fradi folyamatosan kapujához szögezte ellenfelét, de újabb gól nem született. Nem baj, gondoltuk, majd a második félidőben. Sajnos, nem ez történt. A szünetben egy védőcserével stabilizálja a hátsó alakzatát a vendégcsapat, sőt, egyre bátrabban jönnek ki a szorításból. Mígnem alig negyed óra elteltével szépíteni tudnak, Dani beadása ajtó-ablak helyzetben talál 3 vendég támadót is, közülük Sola az, aki beveri a labdát Kakas hálójába. A Fradi mindenesetre magabiztosan megtartja előnyét, kérdés, mire lesz ez elég idegenben. Annyira azért nem voltak gyengék a spanyolok, hogy otthon ne tudnának bárkit is legyőzni, főleg, hogy csak egy pici gólt kellene szerezniük. A San Mames poklát meg már a Dózsa is megtapasztalta a közelmúltban, nem is egyszer... Ennek megfelelően a Bilbao pokolian bekezd, oly annyira, hogy Szabadi Lacinak egyszer gólhelyzetben kell mentenie, elsőre sikerrel. Aztán a 17. percben már eléggé ügyetlenül próbál szerelni a tizenhatoson belül, a skót McGinlay joggal ítél büntetőt. Ki más, mint Dani értékesíti a lehetőséget.

Kezd visszaütni a két héttel ezelőtt elszórakozott kétgólos előny. Sarabia a 20. percben alig fejel mellé, két perc múlva pedig Sola kapufát lő. És a Fradi váratlanul betalál, Szokolai teljesen egyedül vezette át az egész spanyol térfélen a labdát, társa nem lévén, lesz ami lesz alapon jó 20 méterről lövésre szánta el magát. Valami elemi erővel lőtte ki a jobb alsó sarkot. A gól kicsit lehiggasztotta a kedélyeket, de a félidő meddő spanyol mezőfölényben telt el. A második félidőben a baszkok mindent egy lapra feltéve rohamoznak, a Fradi egyre magabiztosabb kontrákkal tud operálni, Rubold majdnem meg is szerezte a vezetést egy óriási helyzetben, de lövése elkerülte a kaput. Az utolsó percekben jöttek az elképzelés nélküli felívelgetések, de eredmény nélkül. A vártnál picit nehezebben, de továbbjutott a Fradi!!
A következő körben jött az FC Zürich. A Dózsa-Real párosítás mellett úgy éreztük, a sors igazságot szolgáltatott a magyar klubcsapatoknak a nemzetközi kupákban. Könnyű és verhető csapatnak tűnt a kisebbik zürichi csapat, jöhetett volna ebben a körben nehezebb ellenfél is. Például a Girondins Bordeaux, az AS Roma vagy akár az FC Köln. Igazi sötét ló. Még különösebben ismertebb játékosuk sem volt, maximum a hozzám hasonló ínyencek ismerhették a svájci válogatottból Elsenert az 1981-as VB selejtezőkről, vagy Wynton Rufert, aki szintén pályára lépett ellenünk az év elején, mikoris az új-zélandi válogatott vendégei voltunk Spanyolországra készülvén. Aki jobban is utánanézett az aktuális ellenfélnek, azt is megtudhatta, egy bizonyos Walter Seiler épp vezette a svájci góllövőlistát. Bár az NB1-es ősz nem a Fradiról szólt összességében, de akkor még – szorosan tapadva az ETO-ra – a második helyen álltak, sőt, a mérkőzést megelőző hétvégén a DMVSC-t lépték le fölényesen 4:0-ra, Murai, Pölöskei, Nyilasi és Szokolai góljaival. Arról pedig nehogy elfelejdkezzünk, Novák kellemes problémáit az is tetézte, hogy két kapusa, Kakas és Zsiborás egyszerre voltak nem hogy válogatott formában, hanem egyenesen bombaformában..
Az első mérkőzésen, a Népstadionban, a Fradi az elvárásoknak megfelelően nagy rohamokkal kezdett.

A Zürich szemmel láthatóan rombolásra, a Fradi játékának a széttördelésére rendezkedett be. Szabadi futószalagon hagyta ki a kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb helyzeteket, miközben a svájciak alig negyed óra elteltével, Seiler révén, a semmiből betaláltak. A második félidőre érthetetlen módon egy teljesen enervált, elképzelés nélküli Fradit láthattunk. Ennek ellenére ugyanolyan váratlanul, ahogy a vendégek szereztek vezetést, Szokolai – ismét egy fejesből – egyenlíteni tudott.
A visszavágó előtt a főpróbán már nem teljesített olyan jól az FTC, mint két héttel ezelőtt. 4:2-re kaptak ki Pécsett egy, a Népsport által négycsillagosra értékelt mérkőzésen. Sőt, ha azt veszem, még egy héttel korábban az igencsak halovány Újpesti Dózsától is kaptak egy sima hármast, minden ellenük szólt. És a baljós előjelek, sajnos, be is igazolódtak. Az első meccshez képest a játék képe semmit sem változott. Az FC Zürich türelmesen, kényelmesen várta, hogy a vendégek rohamozzanak, hisz a Ferencváros volt lépéskényszerben. Ehhez képest erőtlenség, elképzelés nélküliség. És a második félidőben ismét Seiler talál a kapuba, csakúgy, mint az első meccsen. A Fradiban meg már nincs annyi, hogy egyenlítsen, vagy fordítson. nagy lehetőség volt ez az FTC-nek, mindenki bánatára nem tudtak élni a lehetőséggel. A Zürich a következő körben pedig simán pottyant ki a Benficával szemben.


Így ért véget a magyar csapatok számára az 1982/83-as kupaősz...
A VB után egy újabb „forradalmi” újítás a bajnokság lebonyolításában: 18-ról 16-ra csökkentik le a mezőnyt, ezt pedig úgy oldják meg, hogy az előző évben az addigi kettő helyett három csapat (név szerint a Volán SC, a Szeol AK és az Ózdi Kohász) esik ki, és egyedüliként csak az MTK-VM jut fel (kerül vissza) az első osztályba. Érdekesség, hogy majd egy év múlva a Szeged és a Volán csont nélkül, torony magasan jut vissza újra... Az előző évihez képest közel háromezer nézővel nő az átlagnézőszám. Azt, ugye, nem mondhatjuk, hogy a világbajnoki szereplés tornázott volna ennyit a látogatottságon, inkább arról van szó, hogy nőtt a színvonal, és ha lehet, a tavalyinál izgalmasabbra sikeredett a befejezés és az aranyhoz vezető út. Sokkal több gólgazdag mérkőzés volt, a gólátlag 2,95-ről 3,13-ra nőtt, mindezt úgy, hogy több mint 150 góllal kevesebb született összességében, ami nem csoda, ne feledjük a létszámcsökkentést. Különösen az előző bajnokság főszereplőinek, az ETO-nak és a Fradinak a csatárai voltak nagyon elemében. A Győrben továbbra is a Szabó-Szentes-Hajszán trió ontja a gólokat, plusz az új igazolás, Szepessy is jól illeszkedik  közéjük a góllövő cipőt illetően, míg a Fradinál Szokalai és Pölöskei van nagyon elemében, de a többi csatár, Murai, Kvaszta, vagy Szabadi is termel szépen, vagy jeleskedik az előkészítésben.

A Győr-Fradi gólpárbajra mi sem jellemzőbb, mint hogy a bajnokság végére mindketten 70 fölé jutnak (az ETO így meg sem közelíti az előző évadban elért száz feletti teljesítményét...), az utánuk következő csapat a Bp. Honvéd, mely "csak" 57 rúgott gólig jut. A Győr hazai pályán rúg kétszer hatost. Egyszer az újonc MTK-VM-nek, egyszer pedig a legutolsó fordulóban az addigra teljesen szétesett Újpesti Dózsának, háromszor rúgnak öt gólt, mégpedig a Békéscsabának, a DMVSC-nek és a Videotonnak, de még a bajnokság meglepetéscsapata, a Csepel is csak négy kapott góllal ússza meg.

Idegenben sem fogják magukat vissza a Rába-partiak: Fehérváron is öttel köszönnek be, Diósgyőrből pedig egy 3:7-tel jönnek haza. A Fradi pedig pályaválasztóként (ebben a bajnokságban a Népstadionban rendezték meg hazai meccseiket az Üllői úti szentélyük felújítása miatt...) rúg egy nyolcast a Békéscsabának, egyaránt 4:0-lal küldik haza a Haladást, a DVTK-t és a DMVSC-t. Idegenben már ennyire nem sziporkáznak, sőt Pécsett 4:2-re ki is kapnak. Ezek mellett a kettősrangadókon is parádéznak. 5:3 és 4:3 a Vasas ellen, igaz, kisebb arányban ( 3:2 és 2:1 ), de kétszer verik a Honvédot is, bár bombameglepetésre  ősszel kikapnak 3:0-ra az ezer sebből vérző Dózsától, de tavasszal őket is megverik a „visszavágón” 2:1-re.

Hiába kettejük csatársorainak egész éves sziporkázása, a házi góllövőlistákon mégis a két szellemi vezér, Hannich Péter (20 góllal) és Nyilasi Tibor (17 góllal) végez a legelőkelőbb helyeken. Az NB1  gólkirályi címét viszont Dobány Lajos, az  újonnan feltűnt tehetség, nyeri 23 találattal. A Dobány-történet érdekessége, hogy a tavaszi szezon kezdése előtt klubot vált, a PMSC-ből a Haladásba igazol és az őszi 13 góljához tízet szerez még új csapatában.
Ha már az FTC kapcsán érintőleges szóba került, jegyezzük fel: a kettős rangadók sokadvirágzásukat élik. A Fradi jó szereplése különösen vonzza a nézőket. Változatos, gólgazdag meccseket produkálnak, négyük közül messze ők teljesítenek a legjobban. A képzeletbeli dobogó második helyét igen nagy meglepetésre az Ú. Dózsa szerzi meg, főleg amiatt, hogy a Fradi és a Vasas ellen is egy győzelem és egy vereség van a tarsolyban, a bajnokság egyik éremaspiránsát, a Honvédot kétszer is megverik.

Az őszi bajnoki cím, annak ellenére, hogy a Fradi és a Honvéd nem nyújt rossz teljesítményt, az előző év bajnokának, az ETO-nak és a váratlanul jó eredményt produkáló Csepelnek a párharcai között dől el. És, bár ezt a bajnoki címet is mindenki előre odaadta volna a Rábának, nagy meglepetésre Keszthelyi Mihály fiai végeznek a dobogó tetején az ősz végén.

Egy új generáció van kibontakozóban, minden adott, hogy Mészöly a már-már szükségszerű fiatalítást a Győr-Csepel páros játékosaiból valósítsa meg. Az ETO a már említett Szepessyn kívül új nevet nem termel ki az egy évvel ezelőttihez képest, de a Csepel által új nevek kerülnek be a köztudatba: Kovács Attila a kapuban, de még a tartalékja, Gendúr is biztos pontnak tűnik, Kőhalmi Gábor és Gálhidi György a védelemben, Mészöly Pál és Kelemen Gusztáv a középpályán, Lazsányi Lászlóval együtt, Tulipán Mihály, Dékány "Deka" Gábor és Budavári László.

Ezekből Mészölyt és Kelement minden fradista kötelező jelleggel ismeri. Előbbi, például, a ferencvárosiaknak örök és szép emlékű, Dózsa elleni 7:1-en alkotott felejthetetlent, utóbbi az Ebedli, Nyilasi, Viczkó, Takács, Onhausz, Rab fémjelezte generáció tagjaként a KEK-döntős csapat tagja volt. Végül is a Kapitány nem számol a csepeli különítménnyel számottevően, ők majd inkább a későbbi olimpiai válogatott gerincét alkotják. És ki tudja, milyen karriert futhattak volna be, ha a csepeli játékosok jó része nem lett volna a következő bundabotrány fővádlottjai között... Ez egy későbbi történet, ettől függetlenül tavaszra elfogy a Csepel lendülete. Kétszer kapnak öt gólt, a Fáy utcában 5:2, Kispesten 5:3 a vége, a bajnokság végére a negyedik helyre esnek vissza, a Dózsát még épphogy megelőzve. Hasonló  vesszőfutáson megy keresztül a szezon második felére a két kieső. Az őszt a Debreceni MVSC még a hetedik helyen zárta. Tavaszra kilenc zakót szedtek össze, a PMSC a végére lehajrázta őket.

A Békéscsaba az őszi tizenkettedik helyről zúg ki toronymagasan, illetve alacsonyan, a Lokihoz képest is 8 pont hátránnyal. És hogy mindez miért különösen érdekes a sorozatunk szempontjából? Mindkettőnek két válogatott játékosa van, a sárga-kékeknek Sallai Kicsi és Kerekes Guriga, a viharsarki liláknak Pásztor József és Kerekes Attila...
A Budapesti Honvéd stabilan tartja a tavasszal az őszi formáját, ez a végelszámolásnál elég a bronzéremhez. A Csepel bukásával az ETO látszólag ellenfél nélkül marad, de a tavaszi szezonra az FTC megtáltosodik, tavasszal nem szenved vereséget, 12 győzelmét mindösszesen csak 3 döntetlen csúfítja el. Ebben a bajnokságban is egy Rába ETO-Ferencvárosi TC mérkőzés dönt, ezúttal Győrben, a 26. fordulóban. Mindketten kedvező előjelekkel várják az évtized meccsének is kikiáltott mérkőzést. Az előző fordulóban az ETO Póczik és Hajszán góljaival nyer simán Nyíregyházán, míg a Fradi 5:2-re veri a kieséstől menekülő Pécset, visszavágva ezzel az őszi 2:4-ért, így továbbra is csak egy pont a különbség a két csapat között.
Előbb egy mesés szóló végén, majd Pogány buktatásáért megítélt büntetőből, Nyilasi révén 0:2 a Fradi javára. Aztán Szentes Lázár szépít, majd egy kétséges körülmények között megítélt tizenegyesből Hannich Péter egyenlít. Egy hasonló kamu büntető, Szabadi Csávó repül el a semmiért a Rába árterébe, máris ferencvárosi előny, de a végén egy Burcsa Győző parádé, és újra döntetlen az állás.


Ott, akkor, tulajdonképpen még nem dőlt el semmi, de a végén mindkét csapat hozta a kötelezőket. A Fradi az utolsó fordulóban 1:1-et játszik Csepelen, ami tulajdonképpen nem oszt, nem szoroz már, de az ETO lelépi a Dózsát, egy hatost rúgva nekik, ezzel végleg pontot téve a történet végére. És ezzel megint bajnok a Rába ETO, megismételve a tavalyi szereplést, első vidéki csapatként, amelyik duplázni tud.

Tehát első lett a Rába ETO, jövőre megint ők indulhatnak a BEK-ben, ezüsérmes a Ferencváros, a bronz a Bp. Honvédé lett, így övéké az UEFA Kupa indulás joga.

A Magyar Népköztársasági Kupát az Ú. Dózsa nyeri, miután a döntőben 3:2-re múlják felül a Honvédot.


Az Újpesti Dózsa ezáltal ismét kvalifikálta magát a jövő évi KEK küzdelmekre. Idén ősszel erről külön megemlékezünk majd az Osztálynapló sorozatunkban.

Az Év Labdarúgója Kardos József (Újpesti Dózsa) lett.

És még egy apró, de nem jelentéktelen történet ebből a bajnokságból. Csepelen, az utolsó fordulóban, 1983. június 11-én lépett utoljára pályára magyar bajnoki mérkőzésen Nyilasi Tibor, a kor egyik legmeghatározóbb játékosa.

Merítési lehetőség, tehát, volt szép számmal, a következő részben megnézzük, Mészöly Kálmán hogy vitte végbe a fiatalítást a nagyválogatottnál, illetve Mezey György mire ment a hátországgal az olimpiai selejtezőkön.